Skip to Content

2011. 04. 06. - Sinkovics Ferenc (Magyar Hírlap) interjúja Maruzs Roland őrnaggyal, a HM Társadalmi Kapcsolatok és Hadisírgondozó Hivatalának igazgatóhelyettesével

http://www.magyarhirlap.hu/hatter/kioltjak_az_onvedelem_kepesseget.html

a919

Nemrég jelent meg az Illésfalvi Péter, Kovács Vilmos és Maruzs Roland szerzőhármas Vitézségért című, érdekes és szép kidolgozású kötete, amely azt a huszonhárom második világháborús katonát mutatja be fotókkal és különféle dokumentumokkal színesítve, akik annak idején megkapták a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érem kitüntetetést. Maruzs Roland őrnaggyal, a HM Társadalmi Kapcsolatok és Hadisírgondozó Hivatalának igazgatóhelyettesével beszélgettünk a könyvről, a katonákról s a honvédelmi nevelésről.

– Hogyan jutottunk el odáig, hogy megjelenhetett egyáltalán egy olyan könyv, amely a Horthy-hadsereg katonáinak hőstetteit örökíti meg?
– Egyrészt eddig senki sem vetette papírra e bátor férfiak haditetteit, s a hiányt pótolni kellett. Ez a gondolat indította el a kötet korábbi, 2001-es megjelentetésének ötletét is. Most pedig két szerzőtársammal együtt alaposan kibővítettük, gazdag fénykép- és dokumentumanyaggal láttuk el az új kiadást. Talán nem hangzik szerénytelenségnek, de most, 2011-ben valóban reprezentatív kötet született.

– Ez igaz, de érdemes még egyszer hangsúlyozni, hogy ezek az emberek Horthy Miklós hadseregében szolgáltak. Sőt többüknek Beregfy Károly parancsolt később. Ez pedig az úgynevezett politikai korrektség szabályai szerint erősen megkérdőjelezi a szalonképességüket.
– Mi ezt másként látjuk. A kötetben szereplő tisztek katonák voltak, akik parancsot hajtottak végre, függetlenül attól, hogy milyen szövetségi rendszerben harcolt a magyar hadsereg. S ha már a magyar hadsereg tisztjei voltak ezek a férfiak, akkor elmondhatjuk, hogy a hazájukért küzdöttek és haltak meg, tették ezt bármelyik ország területén.

– Hans-Ulrich Rudelre is vonatkozik ez? Ő is szerepel a kötetben mint afféle kivétel, az egyetlen külföldi tiszt, aki megkapta a kitüntetést. A Luftwaffe pilótája volt, páncélvadásszá átalakított Stukájával 800 harckocsit lőtt ki. A szovjet légierő vérdíjat tűzött ki a fejére.
– Rudel igencsak kivette a részét a magyarországi harcokból is, ezért kapta meg a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. Egyébként ennek a kitüntetésnek az elődjét, a Tiszti Arany Vitézségi Érmet még IV. Károly király alapította 1917-ben. Csak harci cselekményekben mutatott kiemelkedő bátorságért, önfeláldozó hősiességért kaphatta meg valaki. Horthy Miklós a második világháború idején felújította, s a legénységi vitézségi érem tiszti variációja lett.

– Úgy tudni, volt magasabb rangú kitüntetés is akkoriban.
– Igen, például a Magyar Érdemrend fokozatai hivatalosan magasabb rangúak voltak. Csakhogy ezekből összesen mintegy kétezer adományozás történt, a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet viszont csak huszonhárman kapták meg. Ettől kétségtelenül különlegesebbnek számított.

– Érdemes ma egy ilyen kötettel előállni? Magyar Bálint például azzal kampányolt a hadkötelezettség eltörléséért annak idején, hogy a katonáskodás és a hozzá kötődő hősiesség egy letűnt kor, a 19. század életeszménye. Felejtsük el tehát…
– Bárki is mondta ezt, nagy butaság. A nagy nyugati országok mindegyikében él a hadsereghez kapcsolódó hősi kultusz. Ugyanez igaz az Egyesült Államokra, de Oroszországra is. Az amerikaiak arról híresek például, hogy ők igyekeznek felkutatni és hazavinni minden elesett katonájuk holttestét, harcoljanak bárhol. Sajnos Magyarországon az 1945 és az 1990 közötti évtizedekben a rendszer a hősök, különösen a katonahősök kultuszát felszámolta. Sőt megpróbálta a társadalomba plántálni a bűnösség, pontosabban a bűnös nemzet, a bűnös magyar katona fogalmát, pontosan tudva, mekkora kárt okoz ezzel.

– Hogy lehet ezt megfordítani?
– Csakis a neveléssel. Igyekszünk az efféle könyvekkel is újraéleszteni a katonai pálya, a katonai hivatás tiszteletét.

– Most sokan azt kérdeznék: ugyan már, minek egy ilyen kis országnak hadsereg?
– Kezdjük az elejéről. Nézzen körül az országban, mióta megszűnt a sorkatonaság, egyszerűen más lett az emberek, mindenekelőtt a fiatal felnőtt generáció lelkülete. Lehet, hogy az iskola például megpróbálta rendre, felelősségre, a társak iránti szolidaritásra, azaz bajtársiasságra nevelni őket, de a honvédség nemcsak próbálkozott ezzel, hanem keményen rá is szorította a besorozott férfiakat. Nem volt mese. A másik pedig, hogy tudomásul kell venni, a béke nagyon törékeny dolog, hol itt, hol ott, de mindig zajlik valamilyen fegyveres konfliktus a világban. És nem is olyan nehéz belesodródni ilyesmibe.

– Ezt hogy érti? Magyarországon aligha akarna bárki is harcolni, pontosabban részt venni egy háborúban. Még kicsiben sem. Történjék akármi. Ilyen ma a felfogás.
– Nos, éppen ez az! Terjed az antimilitarizmus eszméje, túllépve minden határon, s kioltja az emberekből az önvédelem képességét. Tudomásul kell venni, hogy többé-kevésbé vége ugyan a világ ideológiai megosztottságának s az ebből eredő konfliktusveszélynek, de új feszültségek, érdekellentétek keletkeztek, s keletkeznek nap nap után. Senki sem tudja megjósolni például, hogy egy átfogó olaj- és energiaválság vagy egy nagy, kontinentális ivóvízhiány, esetleg élelmiszerhiány esetén miként viselkednek majd az egyes államok. Magyarország alatt fekszik a világ második legnagyobb ivóvízkészlete, hogy mást ne mondjak. Ettől függetlenül pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy egy nagy katonai szövetség tagja az ország, tehát teljesítenie kell azokat a feladatokat, amelyeket ebben a szövetségben rábíznak.

– Miként kötődik ehhez az egészhez a hadisírgondozó hivatal, amely a Honvédelmi Minisztérium egyik új részlege?
– A hadsereg így próbálja magasabb szintre emelni a hagyományok és az elesett magyar katonák, a hősök emlékének gondozását, ápolását. A miniszter úr ki is jelentette, hogy ezt nemzeti ügynek tekinti.

– Nyilván komoly elmaradásokat kell pótolni ezen a téren.
– Hogyne. Elég, ha csak annyit mondok, hogy 1945 és 1990 között intézményesített formában nem gondozták a második világháborús magyar katonasírokat, emlékművet pedig főként nem volt szabad állítani nekik. Az ország tele volt első világháborús emlékművekkel, majdhogynem minden falura jutott ilyen, a második világháború elesettjei viszont szigorúan tabunak számítottak. Csak néhány településen tudtak emlékművet állítani nekik, közvetlenül a háborút követő években. A rendszer így is megkövetelte, hogy a turult mindenhonnan le kell venni, legyen szó bármilyen emlékműről. Paradox módon a német katonasírok jobb állapotban voltak Magyarországon, azokra nem vonatkozott a tiltás.

– Mit lehet tenni? Milyen állapotban van ma a magyar katonasírok többsége?
– Tudni kell, hogy Budapesten, a rákoskeresztúri köztemető területén volt egy nagy katonatemető. A Kádár-féle vezetés 1958-ban elrendelte a hazai katonasírok teljes felmérését, no nem azért, hogy gondozhassa őket, ellenkezőleg. A felmérés folyományaként például engedélyezte Rákoske­resztúron a katonasírokra a rátemetést. Azaz megsemmisítette a katonatemetőt. Most dolgozunk azon, hogy legalább az ott eltemetett hősök neveire fény derüljön, és azokat megörökítsük.

– Adja magát a kérdés: nem lehetne bevonni az iskolákat a katonasírok gondozásába?
– De igen, foglalkozunk már ezzel az üggyel, természetesen felismertük, hogy mekkora nevelési hatása lenne ennek.

– Mi a helyzet az idegen országokban lévő magyar katonasírokkal?
– Magyarország hét állammal kötött megállapodást eddig a sírok gondozásáról. Szlovákia és Szerbia nincs benne a körben. Románia igen, de ők viszont csak az első és második világháborús elesettek sírjait ismerik el, az 1848–49-es honvédekét nem. Ez is mutatja, hogy adott esetben folytatni kell a tárgyalásokat a szerződések finomítása céljából.

– Tervez valamilyen újabb kötetet a szerzőhármas?
– Igen, már javában gyűjtjük az anyagot egy könyvhöz, amelyben az Arany Vitézségi Érem legénységi változatának történetét dolgozzuk fel. Ezt negyven katona kapta meg a második világháborúban.

Sinkovics Ferenc